Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

OkicHorvátországHorvát-SzlavónországZágráb vármegye - Okics

  • Áttekintés
  • Történelem
  • Fotók
  • Alaprajzok
  • Archívum
  • Térkép

„…Okics [6](Okić) nevét nagyon korán megemlítették, Kalán gubernátor, már 1183-ban beszélt, Okics, Podgorje és Krapina tizedéről. III. Béla alatt említik meg Okhuzt, a Nagy Kemlék körüli földek tulajdonosaként, aki 1214-ben horvát bán is volt. Okics első tulajdonosa, állítólag Jaroszláv (Iriszláv) és fia, Iván volt, akik 1282-ben, a tatárok ellen is harcoltak. Ez az Iván kapta meg Szamobor települését, azzal az állítólagos 1242-es, oklevéllel, melyben Szamobor is szabadság jogokat kapott: hospites nostri de Zamobur, prope castrum Oclych existentes, tehát ha mind ez igaz, és állt is valamiféle vár Szamoborban, Okics vára volt a jelentősebb. Iván, 1251-ben engedélyt kapott arra is, hogy Lipovácon építkezzen, mivel Okics túlságosan félreeső volt. 1349-ben még megemlítik Okich II. Ivánt, ám ettől kezdve nincs említése ennek a családnak. Időközben a várat a Babonicsok uralják, akik talán vétel útján kerültek a vár birtokába, de Károly Róbert ellen viselt háborújuk miatt elvesztették Okicsot, ami még 1393-ban is a király kezén volt. Zsigmond király 10,000 forintért adta oda Bevenjudi Tamásnak (1393.), 1416-ban terzsáci Frangepán Márton vette meg, ám 1470-ben, már újból a királyé, nem sokkal később új ura lett, sági és brezei Horvát Iván, aki Bakócz-Erdődy Tamásnak adta el, amit Ulászló király, 1494-ben meg is erősített. Az Erdődy család a várat és a környékbeli birtokokat, egészen a késői időkig megtartotta. I. Ferdinánd, megerősítette Erdődy Pétert, Okics, Lipovác, Jaszka (Jaska-Jastrebarsko), Zelna (Sv. Ivan Zelina), Császárvár (Cesragrad), Hrasztilnica (Hrastilnica) és az Erdődyek által, 1575-ben felépített Okics aljai Keresztinec (Kerestinec) kastélyának birtokaiban. Az 1616-ban még álló Okics, már romos volt. A jószágot később a Pallaviciniek kapták meg.
Okics egy olyan kitűnő elhelyezésű hegyen van, mely noha meglehetős távolságra esik a Plešivice hegytől, mégis annak részét képezi.. Ezt a hegyet egyetlen oldalról sem lehet könnyedén megközelíteni, talán még leginkább nyugatról. A várat magára a csupasz sziklára építették, oly módon, hogy azzal szinte egyetlen egységet képez. Hogy már a neolitikus korban is lakott lehetett, arról az abból a korból származó leletek tanúskodnak.
A középkori építők, nem csináltak semmiféle igazi utat a várhoz, csak egy jelentéktelen ösvény vezet át a töredezett sziklák között. A vár alsó részét jóval alacsonyabban építették meg ott, ahol a várba vezető utat, sziklák szűkítik össze Itt egy három, egymásba nyíló, helyiségből álló épület volt az őrség számára. Innen az út meredeken halad a hegynek, egy kör alakú toronyig C, melynek csak a nyomai figyelhetők meg, és ezután a várkápolna B mellett, mehetünk be magába a várba. A kápolnát egy kicsiny hegykiugrásra építették: félkör alakú apszisa volt, melyből ma is – csak az alapjainak a maradványai maradtak fenn – messzire, egészen Zágrábig el lehet látni. Magának a várnak az alakja hűen követi a hegygerinc alakját, az éle nyugat felé fordul, oda, ahonnan a várat legkönnyebben lehetett megközelíteni. Mivel a vár elég kicsiny volt, ezért a védelmét a jelentős magassága adta. A belső falaiból olyan kevés maradt fenn, hogy az elrendezését alig lehet megállapítani. Csak a várat ketté osztó harántfal nyomai figyelhetők meg…” 

---/---

Engel Pál adatai szerint:

„Okics, Horv. Okić (Zágráb m., ma HO.)
Castrum. Nevének korai alakja Oklics. 1293-ban III. András Babonics Radoszlónak adta (Smič. VII. 151). Rokonai osztozásakor 1314-ben Jánosnak jutott (Blagay 76). 1321-ben Babonics János bán a váralján keltez (Smič. IX. 36). 
Később - talán 1327 tájától, cserében Ž Újhelyért - királyi vár, a szlavón báni tiszt tartozéka. Zsigmond 1393-ben eladta Benvenuto fia Tamás zenggi polgárnak, tőle 1416-ban Frangepán Miklós vásárolta meg (Zs. V. 1697). Fiai közül 1439-ben Mártoné (Frangepán I. 319), aki az 1449-i birtokosztálykor is megtartotta (uo. 371). – Rom Jastrebarskotól ÉK-re (KMTL 503; Szabo 52; Engel 138). 
Castrum. Frangepán Mártoné (1458: Dl. 75895), halála (1479) után a királyé (1480: Isprave 2893; 1481: Blagay 390). 
1493-ban brezai Horvát János volt máramarosi kamaraispán 6000 aft-ért eladta Bakócz Tamásnak és rokonainak (Vjestnik 1926. 67). Ezóta Bakóczé és az Erdődyeké volt (1504: Jug. Akad. lt. 7a-126; 1520: Tkalčić III. 206).

Várnagyok:

Szentjakabi Simon-fi László fia Tamás (István hercegé) 1351-10-10 (Alsószlavónia 39) Parlagi László (Losonci László báné) 1388-03-29 (Vjesnik 1926. 50) NN - Frangepán Jánosé és Istváné 1435-06-10 (DF 258090) Perchauich Pál (Frangepán Mártoné) 1455–12-21 (Vjesnik 1926. 61) 
---/---

A vár mai állapota

Okics vára 2009. március 24-én, egy igen ködös napon került bejárásra, Keserű László és Szabó Tibor társaságában. 
A várhegy nyugati oldalában található turistaháztól, egy rövid, de meredek kapaszkodó után érhetünk az alsó várhoz. A valamikori kapun áthaladva, a szűk és kicsiny alsó várba jutunk. Itt még láthatók a valamikori őrség elhelyezésére szolgáló épületek, kb. 2 méter magas falai. A felső várba, a vár talapzatát képező sziklafal oldalában, mehetünk. 
Elhaladunk egy valamikori kör alakú ciszterna, vagy torony romjai mellett és a váron kívül eső kápolna mellett, majd a vár valamikori bejáratának kiomlásán át lépünk a felső várba. A vár alakja megközelítőleg háromszög alakot formáz, melynek éle a legkönnyebben támadható oldal felé mutat. Ebben az élben volt megtalálható, egy külön fallal is lehatárolt palota rész. Az övező falak, kb. 6-8 méter magasságban állnak, számos nyílással és lőréssel. A várból kitűnő panoráma nyílik a környező vidékre.

---/---

Oklics (Okić)

„A Plešivice hegység alatti térségben, mely gerincével oltalmazta Horvátországnak a nyugati határa menti lakosságát, mind a horvát katonai határőrvidék, mind a szomszédos Karintia irányából, valamint a közeli Terihajski hegy alatt, ami északnyugati irányban dugja ki a fejét, egy magas, csúcsos kőszál emelkedik ki, aminek ormát egy szürkés kőtömb lapítja le, amiből egy régi várrom fehérlő falai nőnek ki.
Ezek a falak, Horvátország várai közül, az egyik legrégebbinek a maradványai. A régmúlt századai alatt, ennek a várnak neve Oklics (Oklić) volt, mégpedig a sziklás hegyvidéket jelentő óhorvát oklićena szó után, amit aztán a későbbiekben Okics várnak neveztek át... Horvátország minden közeli területe e hegy, amely valójában Okics vár romjainak ad helyet - lábai alatt valónak tekintheti magát, ahonnan messzi és tágas vidékeket lehet belátni.”
Így írt Okicsról Szakcinszki Kukuljevich Iván (Ivan Kukuljević Sakcinski), mintegy száznegyven évvel ezelőtt, az, az ember, akit a „horvát történetírás atyjának neveznek” és aki egyben először kezdte meg Okics történetének megírását a horvát történetírók közül, ami az egész okicsaljai vidék történetírásában is jelentőssé vált.
Szinte egész Horvátországban nincs olyan ősi vár, mely ilyen fontos és kiemelkedő helyen található, mely teljesen egy sasfészekhez hasonlóan, uralja a közeli és a távolabbi környéket és mely egy óriási őrhöz hasonlóan, a Kupa és a Száva folyók menti völgyek szélén áll. Okics várának fekvését a Split feletti Klissza várával lehet összevetni, melyről olyan népdalok szólnak, melyek Okicsra is vonatkoztathatók: „Nehéz elfoglalni Klisszát, mivel egy kőszálon áll, de a kőszálat is, mivel rajta meg Klissza vára áll”. Hasonlóan kedvező környéknek tekinthető Medvevára, Lobor vára is, de az isztriai Motovum és Buje templomának tornyai is. Valószínű, hogy ezért nevezték el a velenceiek az utóbbit az „Isztria őrzőjének”.
Okics annak az idáig nyúló várrendszernek az egyik várát képezte, mely a középkorban a Dráva partjától, a felső Kupa mentéig védte északnyugat Horvátországot, azaz Szlavóniát a keletről jövő támadások, úgymint a 13. században a tatárok, a 16. században a törökök ellen. Akkoriban ennek a várrendszernek a része volt: mindkét Kemlék, Medvevára, Szomszédvár, Okics, Szlávetics (Slavetić), Dubovac (a mai Károlyváros/Karlovac mellett), Ozaly (Ozalj), Zsumberk (Žumberk), a Dobra folyó menti Újvár (Novigrad na Dobri), a Mrezsnica folyó menti Zvecsáj (Zvečaj na Mrežnici), stb. egészen a tenger felé, mint pld. Modrus (Modruš), Ogulin, Hreljin, stb. Ezek a várak védték a szomszédságukban lévő szabad királyi városokat, mezővárosokat, de hatókörük keletebbre is kiterjedt, sőt pld. Kapronca (Koprivnica), Körös (Križevci), Zágráb, Szamobor (Samobor), Jaszka (Jastrebarska), (1578-tól) Károlyváros (Karlovac), Szluin (Slunj), Ogulin, várainak a feladata volt a Dráva és a Száva mentéről, a tenger irányába tartó útvonalak ellenőrzése is, egészen Bakarig, vagy Zenggig (Senj). Ebben a várrendszerben, míg fennállt, Okics várának is megvolt a helye. Ez a vár védte a keletről, Bosznia irányából, nyugatra, Karintia irányába mutató rést. Ám amikor a keletről jövő veszély megszűnt a török-vlach sereg, 1593-as, Sziszek (Sisek) alatti veresége után, ez az addig szinte bevehetetlen vár, mely fehérlő fogként meredt a magányos, kúp alakú hegyen, elvesztette addigi szerepét, amiben azonban az egyre erősödő tüzérségnek is része volt.
Okicsnak, mint birtoknak, jószágnak illetve ennek megfelelően a várának első leírása, majd egy évszázaddal fiatalabb Zágráb városánál. A legrégebbi okiratot, melyben leírták Okics nevét, Krapina és Podgorje mellett, csak 1193-ban adták ki. Kalán pécsi püspök, aki ekkoriban az Árpád-házi királyok nevében kormányozta Horvátországot (és Szlavóniát), a 12. század végén kiadott egy olyan oklevelet, melyben meghatározta a zágrábi egyháznak, illetve püspökének, Domokosnak fizetendő tized összegét, ám leglényegesebb az, hogy ebben, a fenti földesúri birtokokat is megemlítették. Azonban, míg Krapina egy olyan várossá fejlődött, mely mára egy újonnan kialakított megye székhelyévé válhatott, addig Okics, valaha jelentős vára, a 850 évnyi hősies múltja ellenére nem több egy romnál, míg Podgorje vára, ami a középkorban egy egész megye székhelye volt, teljesen eltűnt. 
A horvát nemzeti királyok, a Tripimirovich (Tripimirović) dinasztia korából egyetlen olyan oklevél sem maradt fenn, melyben írtak volna Okics várának létezéséről, nemzetségi megyéjéről, vagy birtokairól, ám ennek ellenére feltételezhető, hogy a 8. századnál régebbi keletkezésű. Ezt a gondolatot, szintén Kukuljevich Iván vetette fel először, amikor így írt: „kétségtelen, hogy (Okics vára) már a horvát nemzeti uralkodók korában is állt”. Ugyanezt állapította meg, Emilij Laszowski történész is, aki a podgorjei nemzetségi megye mellett, felvetette az okicsi nemzetségi megye létezésének a lehetőségét is. Ő erről ezt mondta: „Kétségtelen, hogy Okics vára, a hozzá tartozó territóriummal együtt, az önálló horvát állam korában, egy különálló megyét képezett, mely a Kupa és a Száva folyók közt terült el. Ez esetben, az okicsi megyéhez tartozhatott Szamobor, később szabad királyi mezővárosának területe, valamint Lipovac váráé is. Így e megye határát nyugaton a podgorjei nemzetségi megye alkotta, északon Karintia, valamint a Száva folyó, keleten a túrmezei (Turopolje) nemesi vármegye, míg délen a podgorjei megye déli része a Kupa folyóval, egészen Kravarsko környékéig. Ám magáról Okicsról, egészen a 12. század végéig semmiféle híradásunk sincs – talán csak azért, mert semmi olyan emlék nem maradt fenn, melyben valaha megemlítették. Mint mindenütt Horvátországban, egészen a Kupa folyóig, úgy megeshetett az ősi okicsi nemzetségi megyével is, hogy felvette azokat a jellegzetességeket és berendezkedést, melyek már a magyar-horvát királyok uralkodásának idejének elején elterjedtek Horvátországban”. 
Az Árpád-házi uralkodók uralkodása idején, a horvát területek saját önigazgatással, herceggel, bánnal, országgyűléssel (szábor) rendelkeztek, sőt a vezetői saját pénzt – báni dénárokat – verettek. Az ó horvát nemzetségi megyék beletagozódtak, vagy beleolvadtak a nagyobb vármegyékbe, melyekre az egész államot felosztották. A Száva és a Kupa folyó alsó folyása közti vidéken, először Podgorje megye jött létre, a már említett podgorjei székhellyel, amit latinul. mint „comitatus de Podgoria”, illetve mint Podgora, vagy Podgoria említettek meg. Ezen a vidéken maradt fenn egészen a mai napig, a legtöbb emléke a valamikori, ó horvát nemzetségi megyének, illetve nemzetségeinek és nemeseinek. Erről Laszowski így írt: „Túrmező jelenlegi nemesi családjai, számunkra világos bizonyítékot nyújtanak az ősi nemzetségekről, illetve azok szállásterületéről, mint pld: a Draganićok, a Cvetkovićok, a Pribićek, a Krašićok. Túrmezőn, még ma is (1899-ben) megtalálhatók a Draganićok, a Stankok és a Cvetkovićok „zsupái” éppúgy, mint a régi időkben. Valójában ezeknél a „szállásterületeknél” még jelenleg is épp olyan viszonyokat találhatunk, mint a múltjukban, melyek lényegében azokat a valamikori horvát nemzetségi megyéket is jellemezték, amik ebben a térségben terültek el”. Ezen a vidéken még ma is él a horvát megyei és nemzetségi rend annak ellenére, hogy a feudális állam felosztotta a területét, nagy- és középbirtokokra, valamint kis, un egyfalvas birtokokra, melyek csak egy szeszijára (kb. 24 ha), vagy egy pusztára (faluhelyre) terjedtek ki. Ezeket az egyfalvas nemeseket a nép, csak hétszilvafás nemeseknek nevezte. Róluk, August Šenoa is írt egy történelmi témájú versében.
Az első, 1193-as okiratban, Okics nevét, mint Okich írták le, de a későbbi latin és magyar nyelvű írásokban, a nevét különbözőképpen is írták, mint pld.: Okych, Oclych, Ochylich, Ochyz, Ochinz, Okiz, Achuz, Ochus és hasonlók. Az első tulajdonosuk, az Okichi ispánok nevét is különféleképpen írták le, de leggyakrabban, mint Comes de Oclych. II. András király egyik oklevelében (1214.), horvát bánként említettek meg egy bizonyos Okhuzt, aki akkoriban magas tisztségeket viselt és jó nagy földeket élvezhetett. Okics (Oklich, vagy Okolicch) uraként a 13. században egy bizonyos Jaroszlávot (Jaroslav), vagy Iriszlávot (Irislav) említettek meg, akinek a fia és unokája is az Iván nevet viselte. Jaroszláv leszármazottjait már az Okicsi ispán névvel illették és kiemelkedő teljesítményt nyújtottak az 1242-es harcokban, amikor is a tatárok rátörtek Horvátországra. 
Amikor 1193-ban először megemlítették az okicsi birtokot és tizedét, melyet a zágrábi püspökségnek tartozott fizetni, nem szóltak arról, hogy ki is volt a tulajdonosa. Csak feltételezhető, hogy a már említett Jaroszláv lehetett az, akinek a nevét csak egy húsz évvel későbbi okiratban írták le. Tudniillik, 1217-ben feljegyezték, hogy az okicsi Jaroszláv ispán birtokai, egészen a Száva menti Blata faluig értek el, tehát addig, ahol jelenleg a zágrábi klinika épülete áll. Az is feltételezhető, hogy ez a Jaroszláv főispán, vagy akár bán is lehetett ebben az időben. Jaroszláv fia, I. Iván, az 1242-es tatárjárás alatt vált híressé, amikor is a tatárok Kemlék sikertelen ostroma és Zágráb kikerülése után, a Tengermellék felé vették az irányt. Mindezek alapján megítélhető, hogy sikertelenül ostromolták Okics várát is, amit természetesen Iván ispán védelmezett, majd a későbbiekben segítette IV. Béla királyt is a tatárok elleni harcokban. Iván ispán a tetteinek elismeréséről, V. László királytól, 1284-ben, külön okiratot is kapott. Okics feltételezhetően sikeres védelméről, IV. Béla király is kiállított egy olyan oklevelet, még 1242-ben, tehát rögtön az után, hogy az ázsiai hordák kitakarodtak az országból, melyben királyi kiváltságokat adományozott a szomszédos Szamobor mezővárosának, amelyben az okicsi várat, mint Okics, vagy Oklics említették meg, de arról nem szólnak, hogy a vár, romos volt vagy egészben állt-e. Okicsi Iván ispán, 1251-ben még egy elismerést kapott, amikor is IV. Béla király újból engedélyezte, hogy Okics vára mellé, még egy várat építhessen, hogy a jövendőben is sikerrel védelmezhesse ezt a területet. Ez a vár a Szamobori hegység béli Lipovec volt, melynek felépítése után, Okics másodrendű várrá vált.
Az írásos források nagyon szépen írnak Okicsi I. Ivánról, melyek alapján Kukuljevich Iván az alábbiakat állapította meg: „oklicsi Iván ispán nem csak bátor hős és uralkodójához hithű volt, hanem nagyon ájtatos emberként az egyház és papjainak támasza is volt. Mint ahogy hősiesen hadakozott a tatárok elleni háborúban a hazájáért, úgy hadakozott, mondhatni még jobban a cseh Otokár király elleni háborúban, akinek a hadinépei Okics közvetlen szomszédságában, de már Horvátország területén felépítették az új határvárukat Szamobort, mely nagy veszélyt jelentett az egész környékre. Ebben nagy sérelmet látott mind a nemzet, mind a király, de nem viselhette el a hős Iván ispán sem, aki ezért Okics várából nagy fáradtsággal és költséggel azon igyekezett, hogy az ellenséges új várat elfoglalja királyától, ami hosszantartó és véres harcok után, végezetül a kezére is került. Ezzel nagy szolgálatot tett IV. László királynak, aki 1284-ben neki adományozta, az újonnan épített Szamobor várát és települését, a tributim Portae címmel együtt, amit a horvát határvidék eme közeli települése is felvehetett.”
A feni adománylevél alapján megállapítható, hogy Okicsi I. Iván ispán gazdag és nagyhatalmú ember volt. Különös figyelmet fordított a nemrég Horvátországba érkező cisztercita rend megajándékozására is, akik kiemelkedőt nyújtottak a gazdálkodásban és az építészetben is, mint pld. Topuszkóban (Topusko, akkoriban Toplica), ahol ma is áll a valamikori hatalmas templomuk portálja, vagy Zágrábban és a Zágráb melletti, Száva szigeti Otokban (valójában a Szt. Jakab sziget, de maga a név is szigetet jelent). Iván ispán ennek a cisztercita apátságnak adományozta a Szamobor területén lévő Szt. Ilona templomot, emellett jó néhány mezőt, három szőlőt és egy malmot a szamobori (valószínűleg a Gradni) patakon. A következő évben, ugyanennek a kolostornak ajándékozta a szamobori mezőváros utáni járadékát, majd nem sokkal ezután, adományként felhúzatta a Zágráb melletti Brezovicában (Brezovica), ami ekkoriban az okicsi uradalomhoz tartozott, a ciszterciták új kolostorát. Ebből az is megállapítható, hogy ekkoriban az uradalmának Zágráb felé eső megyéjét, a Száva képezte, így eszerint a mai Új Zágráb területe, az okicsi uradalom része volt. A brezovicai cisztercita kolostor fenntartására is adományozott némi földeket, majd a Száva szigeti Otok, Szt. Jakab apátsága alá rendelte.
Valószínű, hogy Iván ispán nagytekintélyű ember is volt, sőt egy oklevél így is említi, melyben bíróként-békítőként rendelkezett a toplicai apátság és egy valamiféle Márton ispán közti, földbirtoklási ügyben. Az egyik utolsó lépése, egyben az Okicsi ispánok hamaros végét is jelentette. Tudniillik egyikük 1283-ban, eladta lipoveci várát Blagaji, vagy Babonics Radiszláv (Radislav Babonić) ispánnak, aki aztán hamarosan Okics birtokosává is vált.
Az Okicsi ispánok gazdagsága, de számuk is megállapítható némely írásos forrásból, melyek egyikében (1256) megemlítettek egy bizonyos Jurkót, mint Oklics bán fiát, majd egy Okicsi Dénest, vagy Dienest, aki 1275. előtt nádorként, a magyar-horvát királyi udvar egyik udvari embere volt, ami azt jelenti, hogy Okicsiak az akkori állam főúri osztályához tartoztak. Okicsi Dénes volt az, aki magyarországi Körmend városában egy valamiféle templom vagy kápolna építésére adott utasítást, melynek fenntartására földeket is adományozott. Ebből az is megállapítható, hogy az Okicsiaknak voltak birtokai, az akkori magyar-horvát államközösség központi részén is (horvát nézőpontból a Murán és a Dráván túl). 
Azt pontosan nem tudni, hogy az okicsi uradalom mikor került a Blagaji ispánok kezére, de 1293-ban, a már említett Blagaji, Babonics (Baboneg) Radiszláv bírta a várat és uradalmát is. II. András király ekkoriban nekik adta Okics, Petrinja, Vinodol, Podgorje, Szamobor, Zselina (Želina), Verbász (Vrbas) és Galasz (Galas) földjeit, ami azt jelenti, hogy szinte az egész, a mai Banja Lukától a karintiai határig terjedő vidéket. Ebbe a hatalmas birtoktestbe, a zágrábi káptalan, illetve archidiakónusa vezette be őket, aki viselte a szánai-korbáviai-dubnicai (sanski-krbavski-dubnički) megnevezést is, mivel ekkoriban Bosznia nyugati része is Horvátországhoz (Szlavóniához) tartozott.
Az Okicsiakat utoljára egy 1297-es oklevél említette meg. Az ebben az oklevélben megemlített Okicsi adta el az egész birtokát a Blagajiaknak és, aki valószínűsíthetően ugyan az a személy volt, aki tíz évvel azelőtt Lipovec várát adta el nekik. 
Miután 1314-ben a Blagaji Babonics fivérek felosztották birtokaikat, egyikőjük, megint csak Ivánnak tartozott útvámot fizetni az okicsi vár alatt elvezető út miatt, melyről nem tudni, hogy merre vezetett, de feltételezhető, hogy az okicsi vár és uradalmának tulajdonosához tartozott. Az előbbeni Ivánon kívül megemlítettek még egy Ivánt, akit nevezhetünk II. Ivánnak is, mivel az írásos forrás arról beszél, hogy ez az Iván, Jaroszláv fia Ivánnak volt a fia, tehát az, az utolsó Okicsi, aki 1349-ben eladott három falut - Navlak-ot, Otok-ot és Koszinci-t (Kosinci) – a goricai (goričkog) fődiakónusnak, azzal hogy ezeket, mint tulajdonos, még ő adta a zágrábi káptalannak, továbbá mindazon jövedelmet, amit a káptalan addig élvezett. Ezt az adományt 1366-ban az Anjou házi Lajos király is megerősítette, akit Nagy Lajosnak is neveznek, mivel kiűzte a velenceieket a horvát tengerpartról, és egyesítette egész közép Európát, az Adriától a Balti tengerig, Lengyelországgal és Litvániával együtt.
Azt nem tudni, hogy vesztették el a Blagajiak a hatalmas, Verbásztól és a Szánától, a Száváig és a Szamobori hegységig érő birtokaikat, de feltételezhető, hogy a Károly Róbert elleni harcok során, mivel 1327-től, Okics királyi kézen volt, azaz közvetlenül a horvát bán irányítása alatt. A 14. század végi súlyos harcok során, amit Zsigmond király vezetett a török ellen Boszniáért, Okics is dobra került. Az uralkodó, 1393-ban, 10.000 arany forintért eladta Benvenuta, vagy Benvenjuda fia Tamásnak. Tamás ekkortól a nevét, mint Okicsi (de Okych) írta alá, így 1395-ben is, amikor utasítást adott, hogy írják össze minden birtokát, hogy rendezhesse birtokhatárait, a Szamobort, Lipovácot, Szomszédvárt, bíró Tót Lőrinccel, a Rakitában tulajdonos Zalovicsi (Zalovićki) nemzetséggel és brezovicai johannitákkal. Ekkoriban a határt Okics és Lipovác között a Szamobori hegység gerince képezte, de Okicshoz tartozott minden falu Brezovicától és Sztupniktól (Stupnik) egészen Kupcsináig (Kupčina) és Sisljavityig (Šišljavić), sőt Cvetkovics (Cvetković) is. Ezen kívül említést tettek az Okitynica (Okićnica), Kupcsina (Kupčina), stb. patakokról is. 
A 14. század végén, a 15. század elején, a magyar-horvát királyságban dühödt dinasztikus háború dúlt, melybe Zsigmond király pártján, Okicsi Tamás is belépett, ezért Nápolyi László ellenkirály megkísérelte elvenni birtokait és odaadni a vegliai (krkski) Miklós grófnak. Tekintettel arra, hogy László hamarosan kénytelen volt elhagyni Horvátországot, de 1409-ben még eladta Dalmáciát a velenceieknek, a vegliai grófok, akiket később Frangepánoknak (Frankopanski) neveztek, nem tudtak az okicsi birtokon belülre jutni, csak valamivel később. Ebben az időben már több Okicsinak nevezett nemest is megemlítettek. Közülük egy Tamás nevűt, aki mint Okics tulajdonosa, elzálogosította két birtokát a Cillei (Celjski) és Zagorjei grófoknak, aztán egy Okicsi Lászlót, valamint egy Okicsi Zsigmondot, aki 1460-ban újból az okicsi uradalom összeírására adott utasítást. Az Okicsiak közül az egyik, akit Benvenuto-nak neveztek, első titulusának az Osztrozsini (Ostrožinski) nevet vette fel, miután a tulajdonosa lett az ottani várnak és birtokának.
Okicsi Tamás fia, Benvenuto, Okics ura, a várat egészen 1416-ig tartotta meg, amikor is eladta vegliai Miklós grófnak, ugyan annak, aki Nápolyi László adományaként nem juthatott hozzá. A birtok ára 10.000 arany volt, amit vegliai Miklós gróf nem azonnal fizetett ki, hanem csak Okicsi Benvenuto fiainak, Tamásnak és Lászlónak úgy, hogy cserébe adta érte Cetin várát, ahol a felek alá is írták, hogy az adósság kiegyenlítettnek tekintendő. Ettől kezdve Okicsi Benvenuto, a Cetini (de Cetin) előnevet viselte, majd később az Osztrozsinit, amit nem sokkal ezután vett meg. Vegliai Frangepán Miklós, 1419-ben egy külön adománylevelet kapott Zsigmond királytól, melyben megerősítették Okics tulajdonában is, a király elismerésének jeleként, mivel hősies magatartásával sikeresen elűzte a törököket a horvát határról. Ekkortól Okics is a vegliai Frangepánok keze alatt szolgált tovább, akik ekkoriban, de a későbbiekben is sűrűn viselték a horvát báni tisztséget és így Okics is egyike lett a báni székhelyeknek. Miután, 1434-ben Frangepán Miklós meghalt, Okicsot fia, Márton vette át, aki Lipoveci Ilonát vette el feleségül, így mind két erős vár birtokában sikerrel oltalmazhatta Szamobort, Jaszkát és a Szamobori hegyvidéket. Tekintettel arra, hogy kiemelkedőt nyújtott a bosnyák határ felöl támadó törökök elleni harcokban, Albert király megajándékozta az Okics is Lipovac környék nyest (kunovina) és jószág (?) (marturina) adójának beszedési jogával, ami úgy különben csak a király joga volt. 
Frangepán Márton, mint a király híve és nagyhatalmú főúr, a lovasaival részt vette török elleni Rigómezei csatában is. A katonáival a királyi sereget vezénylő, a nép által Szibinyánin Jankónak nevezett, Hunyadi János alatt szolgált (1448).
Miután a Frangepánok 1449-ben, Modrusban kölcsönösen megosztoztak a birtokaikon, Okicsot a már említett Frangepán Márton kapta meg, Sztárigráddal (Starigrad), Novi-val, Zenggel, Veglia egy részével, Bribir-rel, Terszáttal (Trsat), Badanj-al és Kotor-ral együtt. Frangepán Márton az újabb szolgálataiért, a királytól megkapta Kosztajnicát (Kostajnica), Sztenicsnyákot (ma Sjeničak), Lipovácot, Szkradot (Skrad), Osztrovicát (Ostrovica), majd Kladusát (Kladuša), mely ekkoriban Horvátország alkotó része volt, mint ahogy az egész Pounj vidék is. Valamikor 1470. 
tájékán, Frangepán Márton átadta a királynak Okics és Kosztajnica várát, valószínűleg annak a pernek az okán, amit a sűrűn emlegetett Okicsi Benvenuto örököseivel folytatott, akiknek írása volt arról, hogy ők 15 ezer és nem tízezer aranyért adták el Okicsot. A király 1480-ban ajándékba adta Frangepán Mártonnak Kosztajnica várát, ahogy mondják „örök időkre” és az Okics körül zajló perben is a Frangepának javára döntött. A források megemlítik azt is, hogy ebben az időben Okics várnagya, egy bizonyos Sztrucsity Bernárd (Bernard Stručić) volt, aki 1200 butélia bort ragadott el a zágrábi káptalan kanonokjaitól, amiért hosszantartó pereskedés is folyt. Nyilvánvaló, hogy az okicsi bornak akkoriban nagy híre volt, sőt a kanonokok, illetve az egyházi személyek, miseborként használták.
Okicsot ezután hamarosan, az ismert Mátyás király, akit Corvinusnak is neveztek, és akiről a nép körében ma is él az a szólás, hogy: „Megtörve szunnyad Mátyás király, sehol sincs igazság” (Pokle kralj Matijaš spi, nikakve pravice ni), a királyi sókamara ispánjának, sági és berenai Horvát Ivánnak az irányítása alá adta, akinek okicsi várnagya, Vuza Lőrinc (Vinko Vuza) egyúttal a brezovicai birtokosok erdeit is elragadta. Ugyanígy tett Horvát Iván is, aki a sztupniki jobbágyoknak, a sztupniki dominikánus kolostornak adandó adóját ragadta el, ami miatt bíróság elé került, ahol kártérítést kellett fizetnie. Horvát Iván is felvette az okicsi (de Okich) nemesi előnevet. Ő még 1492-ben is bővítette, szépítette az okicsit várat, de valószínűleg csak azért, hogy hamarosan több évszázadra eladhassa új tulajdonosának, egy nagyhatalmú, magyar nemzetségnek, akiket Bakóczoknak (Bakač) neveztek, de Horvátországban, mint Erdődyek ismertek. 
Az Erdődyek több mint fél évezrede, 1493-ban vették meg Okicsot, 6.000 arany forintért. Ennek a főúri családnak a nevében a vevő, Bakócz Tamás volt (1142-1521), akkoriban a magyarországi Győr püspöke és királyi kancellár, valamint testvére Miklós és fiai, Péter, Bálint, Pál és János, valamint Tóbiás. Így került ez a hatalmas és dicsőséges család Horvátországba, akiknek aztán hatalmas birtokaik lettek Zagorjében, Prigorjében és Monoszlóban (Moslavina), melyekkel a Zrínyiek és a Frangepánok után a legtehetősebbeké váltak Horvátországban és Szlavóniában. Az okicsi adásvételi szerződésben, pontosan felsorolták, hogy mely falvak tartoztak akkoriban az okicsi uradalomhoz. Ezek: Domagovuty (Domagović), Cvetkovity (Cvetković), Sztankovó (Stankovo), Beter, Rapstye (Rapšće), Csremisistye (Čremišišće), Pavucsnyak (Pavučnjak), Klincsa Szeló (Klinča Sela), Terzic (ma Tržić), Galgovo, Podgrágye (Podrgađe), Tlake (ma Klake), Konscsica (Konščica), Oresje (Orešje), Molvice, Obrezs (Obrež) és Sztupnik (Stupnik). A következő évben, Ulászló király utasította a csázmai és a zágrábi káptalant, hogy vezessék be a Bakóczokat a birtokaiba. Ezt Balázs mester, jamnicai Petar Imprić, és koranei Stjepan Tomašić királyi megbízottak hajtották végre a jelenlévő nemesek, mint pld.: Kanizsai László vicebán, Török Miklós jászkai várnagy, Korotnai Imre szamobori várnagy, György szomszédvári várnagy, Beriszló István a túrmezei Lukavec várnagya és György ozalyi várnagy jelenlétében. A fenti névsor egyben az okicsi uradalom legközelebbi szomszédjairól „a helyiekről” is vall. Az okicsi vár első várnagya Tomasevics István (Ivan Tomašević) volt, akinek vezeték és keresztneve is az utolsó bosnyák királyra utalt. Arról nincs adat, hogy Bakócz Tamás személyesen is lakott volna Okicson, csak arról, hogy nevében várnagyok irányították a birtokot, akik közül a következő (1504) David Šafarić volt. Arról szintén nincs semmi feljegyzés, hogy a fent említett Bakócz Tamás – akit bízvást nevezhetünk idősebbnek is, mivel ugyanezt a nevet viselte a sziszeki hős és győző, Erdődy Bakócz Tamás is, igaz száz évvel később - adott e valamit a birtokaiból a rokonainak és unokaöccseinek. Csak 1517-ben, miután rendeztette és megerősítette a zágrábi Káptalan dombon lévő püspöki várat, hagyott végrendeletében számos birtokot Erdődy I. Miklós fia, Erdődy I. Péterre (1463-1547) és fiára. Ezek a jószágok főleg a mai ausztriai Burgenlandban, akkoriban nyugat Magyarországon voltak, valamint Horvátországban, illetve Szlavóniában úgy, mint: Monoszló (Moslavina, ma Popovača), Szarvaskő vára (Jelen grad), Dijanovec, Plodin, Kuténya (Kutina) mezővárosa, aztán Császárvár (Cesargrad) Zagorjében és Okics a Prigorjében. A családjának kihalása esetére úgy rendelkezett, hogy javainak egy része az egyházhoz, más része a zágrábi káptalanhoz tartozzék. A Bakóczok, akiket Horvátországban mind inkább Erdődyeknek kezdtek nevezni, hamarosan a birtokaik növelésébe kezdtek és Okicsot délnyugatról Jasztrebarszkóval, nyugatról Lipoveccal vették körbe, ami által egyre tekintélyesebbek lettek, sőt még a Császárvár, Okics, Lipovec, és Jaztrebarszkó szabad ura címet is felvették. Az 1557-es esztendőben, a már említett Péter fia, Erdődy II. Péter (1504-1567) lett a horvát bán. Az ő viszonya nem volt éppen békeszeretőnek mondható más földesurakkal szemben, ám saját alávetettjei irányában bőkezűnek mutatkozott, sőt 1546-ban, különleges szolgálataiért Juraj Stričkovićnak és feleségének Ilonának adta az okicsi birtokon lévő Konstyina (Konšćina) falu igazgatását, pénzajándékokat is adott, pld. Stumberg grófot is pénzzel segítette ki, hogy Anna nevű leányát a rabságából 480 forintért kiválthassa, és amikor ez sem volt elég, odaadta neki az 50 aranyat érő lovát, sőt a keresztineci (Kerestinec) birtokát is zálogba csapta. Ez a Péter a második volt az Erdődyek sorában, aki, azért ha nem lennének fiú utódjai, nehogy az oldalági családjának a férfitagjaira szálljon minden vagyona, Okicsot egyetlen leányára, Annára hagyta, akit bízvást nevezhetünk Okicsi Annának is (1551-1557.). Anna szeretett Okicsban élni, ahonnan beláthatta környékbeli birtokait, melyek egészen a Kupa folyóig nyúltak. Az 1557-es esztendőben még ő kötötte meg és éppen itt Okicsban, a zágrábi káptalannal azt, a szerződést, melyben az Okics, a Jaszka és a Krvar környékbeliek tizedéről volt szólt. Erdődy II. Péter, a törökök mind gyakoribb betörése során, a „maradék” Horvátország védelmében, épp olyan kiemelkedő katonai teljesítmény nyújtott, mint a Frangepán és Zrínyi család számos tagja, ezért hűsége jeleként megerősítést kapott az addigi birtokaira: Okicsra, Lipovecre, Jasztrebarszkóra (Jaszka), Zselinre, Császárvárra, a Dobra folyó menti Újvárra (Novigrad na Dobri) és a Sziszek közeli, Száva menti Hrasztilnicára (Hrastilnica). Ezzel egy időben, megbízták a zágrábi káptalant, hogy vezesse be őt a birtokaiba, ami akkoriban meglehetősen szokatlan volt, mivel ez időben a csázmai káptalan őrizte azokat az okleveleket és pecséteket, melyekkel a területi és más változásokat hitelesítették. A 16. század második felében, ezen a vidéken is, mint ahogy Horvátország nagyobbik részén, meg növekedett az új hitre, a protestantizmusra való áttérés támogatóinak a befolyása, mely Németországból kiindulva, Ausztrián és Magyarországon át, terjedt ide. Az új hit egyik itteni híve éppen Erdődy II. Péter volt, aki örömmel figyelte a protestantizmus tüzes prédikátorának, a Károlyváros közeli, ribniki Vlahovity Gergely (Grgur Vlahović) tevékenységét. Megemlítették, hogy egy 1563-os prédikációját, valahol Okics alatt, Erdődy II. Péter is figyelemmel kísérte, sőt a zágrábi püspök, Bruman Mátyás és még néhány nemes is. A protestáns, vagy más néven reformációs mozgalom, észak Horvátországban nem vert mély gyökeret, sőt hamarosan el is tűnt, amikor a katolikus egyház és maga az állam, mely megmaradt a régi hitén, un. 
ellenreformációba kezdett. Erdődy II. Péter, 1560-ban vette meg a Zágrábtól és a Száva folyótól nem messze lévő, termékeny völgyben fekvő keresztineci birtokot, valami Heresinci Péter (Petar Herešinac) nevű nemesembertől. A család ettől kezdve nem sok gondot fordított a nehezen megközelíthető helyen lévő Okicsra, sőt Erdődy II. Péter egyik fia, Erdődy III. Péter (1560-1613), aki mint a török elleni háborúk hadvezére és a zsumberki uszkók kapitányaként volt ismert, 1575-ben a keresztineci birtokon, egy új, síkföldi vár (kastély) építésébe kezdett, amit sáncokkal és vízzel elárasztott várárkokkal tett védhetővé. Innentől az Erdődyek inkább ezen az új székhelyükön laktak, a kancelláriájuk is itt volt, sőt innen adták ki a tulajdon pecsétjükkel és címerükkel hitelesített okleveleiket is. A 16. század második felében a horvát nemzet súlyos harcokba kezdett a fennmaradásáért, hogy legyen-e, vagy ne legyen, mivel a török csapatok mind gyakrabban keltek át az Una, a Kupa és a Száva folyókon, amivel közvetlenül Zágráb előterébe kerültek. Erre az időre Horvátország keleti (Szlavónia) és délnyugati (Dalmácia) része, valamint a legfontosabb várai, mint pld. Pozsega és Klissza, már a törökök kezére került, míg a lakosságot, a vlach (rác), martalóc segédhordáik, fosztogatták, öldösték és mind nagyobb részüket, rabságba hurcolták. A lakosság ekkortól kezdett mind nagyobb számban Szlovénia, az osztrák határvidék, nyugat Magyarország, a Felvidék és Morvaország irányába menekülni, ahol ezeknek a horvátoknak a leszármazottjai mai élnek, pld. a burgenlandi horvátok. Miután 1556-ban, az Una folyóvölgyi Kosztajnica is elesett, a horvátság kezén már csak Bihács maradt, így délről megint csak számos menekült (horvátiak) érkezett, akiket a kajkevác nyelvjárást beszélő horvátok, csak „horváti” -aknak neveznek, ők aztán új településeket létesítettek, vagy alapítottak, mint a Rakovog (Rákos) patak vidéki Horvati, vagy a Zágráb közeli Horvati falut, az emlékük ma már csak a Horváti vidék főút Horvaćanska cesta) nevében létezik. Erdődy II. Péter is befogadta a töröktől fenyegetett, vagy megszállt horvátországi menekülteket – hasonlóan a mai viszonyokhoz (értsd a szerbek által megszállt Boszniából) – és a Pounj-ból, valamint valószínűleg Bihácsból, akkoriban Bistya (Bišća) jött jövevényeket, az okicsi uradalom síkvidéki részeire, a mai Zdencsine (Zdenčine) falu környékére telepítette le őket, ahol akkoriban mocsári tölgyerdőségek voltak. Erről a már említett Laszowski így írt: „Az 1562-es esztendőben, Erdődy Péter bán elé járultak a „horváti jövevények”, Juraj Simanović, Martin Malčić, Ivan Juratovoć és még sok más olyanok, akiknek a tulajdon otthonát a török fenyegette, segítséget kérve tőle és ő, egy 1562. október 26-án, Okicsban írt oklevelével állandó letelepedési engedélyt adott nekik az erdős vidékű Zdencsine településen, megengedve nékik, hogy erdőt irtsanak, továbbá három évre mentesítve őket minden adó megfizetése alól, amit az idő lejárta után úgy adhatnak meg, hogy évente vetés időben, három ekével az uradalomnak dolgoznak, továbbá a tizedük és az adójuk az itteni jobbágyokéhoz lesz hasonló. Ahogy a betelepülési oklevél elbeszéli, a Boszniából Erdődy Péter bánhoz érkező első „jövevény” nemesek, idősebb Simanović György és fiai, György, Péter és Miklós voltak, akiknek a letelepedését a bán engedélyezte is. Ezután e nemesek visszatértek Boszniába, ahonnan „száz portányi horvátit” hoztak magukkal, akik aztán a bihácsi törökök erőszaka elől szökve, szokásaikkal és sípjaikkal (?zvizdah) Horvátországban ragadtak.” Míg Erdődy II. Péter ilyen kegyes volt a dél horvátországi jövevények irányában, addig a hazai, szomszédos uradalmak tulajdonosaival, akikkel mindig valamiféle pereskedésben állt, hol erdők, hol mezsgyék, hogy szőlők miatt, de különösen a Sztupcsina tulajdonosaival, akik az erdőit fosztogatták, sőt az Okics aljában lévő egyik szőlőjét el is vették, de azt végül is vissza kellett adniuk. Erdődy II. Péter, 1567-es halála után, az okicsi javakat felesége, Alapi Borbála, valószínűleg annak az Alapi Gáspárnak „Gaše” a leánytestvére irányította, akinek a történetét August Šenoa is megírta a „Parasztfelkelés” (Seljačkoj buni) című művében. Az ez időbeni írások, Borbálát, a kortársához Tahy Ferenchez hasonlóan, nagyon erőszakos asszonyként jegyezték fel. 
Mondják, hogy számos jobbágyának kiállhatatlan elnyomója volt, akiktől hatalmas és teljesíthetetlen adókat követelt. A várait irányító, okicsi és jasztrebarszkai várnagyok is sok rosszaságot és jogtalanságot követtek el úgy az alávetettjeik, mint ahogy a kisebb, szabad, egytelkes, hétszilvafásoknak is nevezett nemesek ellen is. Borbála asszony fiai, Erdődy II. Tamás (1558-1624) és Erdődy III. Péter is hasonlóan bántak az alávetettjeikkel, éppen ezért nem csoda, hogy az okicsi uradalom jobbágyai is, csatlakoztak a Gubec Máté, Gregority Illés, Mogaity és mások által vezetett, sztubicai felkeléshez, amit általánosságban csak „az 1573-as horvát-szlovén parasztfelkelésnek” neveznek. A lázadás Sztubicából terjedt Szomszédvár és Okics felé és magával ragadott minden jobbágyot egészen a Jasztrebarszkó mögöttes területekig. Az Okics térségi lázadást, a már említett Alapi Gáspár horvát vicebán fojtotta vérbe, mégpedig Zrínyi Miklós gróf huszáraival. Az írások azt is megemlítik, hogy itt, kb. 800 parasztot-jobbágyot öltek meg. A nép emlékezetében megőrződött a hagyománya, mind ennek a vereségnek, mind a felkelésnek, mind pedig Mátyásnak a jó paraszt királynak, akinek az emlékét összekapcsolták a parasztok „jogaiért” vívott háborúval és Mátyás király korával, mint ahogy azt már említettük. Mint ahogy a tatárjás idején, úgy állt ellent Okics a törököknek a 16. század végén, amikor is az ura, Erdődy Bakócz II. Tamás, 1593-ban Sziszek alatt, a legnagyobb és legdicsőbb győzelmét aratta a törökök és vérszomjas vlach segítői fölött. Ezen még a civilizált Európa is elámult és dicsérte a „hatalmas Bakócz bánt”. A törökök ekkorra már harmadszor indítottak nagyobb erejű támadást a térség ellen, de Hasszán pasa, aki először 1591-ben támadta meg Sziszeket belátta, hogy a horvát kézen lévő Bihács elfoglalása és a Kupa folyón egy hídfőerőd, azaz Új Pertinja felépítése nélkül nem foglalhatja el Zágrábot és nem fosztogathatja Túrmezőt és Prigorjét. Miután ezeket végrehajtotta, 1592-ben elindult kijelölt janicsárjaival és fosztogató martalócaival, át a termékeny odranei síkságon Zágráb irányába. A hadseregével egészen a mai Új Zágrábig (Novi Zagreb) ért és a megáradt Száván át megpillanthatta a geréci (Zágráb polgárvárosa) Szt. Márk templom és a püspöki, Szt. István király katedrális tornyait, de a folyót nem ítélte átkelhetőnek, talán az áradás, talán Zágráb erődítései miatt, melyeket még Okics urai, az Erdődyek erősítettek meg. Haragjában parancsot adott a segédcsapatainak, és a martalócainak, hogy fosszák ki és pusztítsák el az egész Szávától és a Kupától délre eső vidéket, majd térjenek vissza Jeni Hisar-i erődjükbe, azaz az új, török várba, Petrinjába, ahonnan Evlija Cselebi török utazó szavaival élve, „mint ahogy a sólyom csap ki fészkéből, hogy vadásszon”, úgy csaptak le a török harcosok Horvátországra. A történet 1593-ban folytatódott, amikor a törökök és a vlachok teljesen elözönlötték és megszállták a túrmezei síkságot és eljutottak egészen Jasztrebarszkóig, Okicsig, Szamoborig és Keresztinecig elpusztítva az egész vidéket, rengeteg népet rabságba hajtva. Csak azok menekülhettek meg, akik a fent említett várak, erősségek falai nyújtotta menedékhelyekre húzódtak. A törökök utolsó útjuk alkalmával, 1595-ben, újból felperzselték az okicsi vidéket, de ez a hadjáratuk a török Petrinja alatti csatában végződött, mely hamarosan Horvátország felszabadításának legfőbb kiindulási pontja lett. Ezután a termékeny okicsi tájék, a károlyvárosi lovasság beszállásolási területe lett, akik szokásos módon heves csetepatékat vívtak minden betolakodóval, tatárokkal, törökökkel, stb. sőt közülük ötvennek a sírja is itt található. Ettől kezdve a török főerők ereje megroppant és soha többé nem törtek rá e békés vidékre. A török-vlach katonaság Sziszek, majd nem sokkal utóbb, Petrinja alatti veresége után, megszűnt a török veszély, ezzel együtt a síkság fölé sasfészek módjára meredő okicsi erősség fenntartásának szükségessége is. Elhagyták több évszázados urai is, az Erdődy grófok, akik az idők szavának megfelelően, mind több időt töltöttek a Zágráb előterében, 1575-ben emeltetett, kényelmes keresztineci kastélyukban. A várnagyon kívül, aki még egy ideig az okicsi várban lakott és csekélyke helyőrségén kívül, akik feladata a jobbágyok adójának a begyűjtése volt, senki sem lakott többé a romosodó várban. Főurak a

GPS: É 45° 44.934 (45.748905)
K 15° 42.399 (15.706642)
Nógrád Megye Várai
NVA
Új feltöltések, frissítések
22JanKisnána - Vár  ▪  Keszthely - Vár  ▪  Illyefalva - templom  ▪  Hollókő - Vár  ▪  Gyula - Vár  ▪  Fülek - Vár  ▪  Esztergom - Vár  ▪  Eger - Vár  ▪  Drégelypalánk - Drégelyvár  ▪  Miskolc - Diósgyőr  ▪  Boldogkőváralja - Boldogkő  ▪  Öskü - Vár
21JanCsejte - Vár
20JanSzada - Várdomb, Rákóczi sánc
19JanPecki - Pecki  ▪  Pećigrad - Pécs vára  ▪  Bodajk - Varjúvár
18JanPavlovac - Vár
Ajánlott látnivalók
Keresési előzmények
Okic - Okics