Utolsó frissítés: 2025.07.24.
Tázlár - Templomhegy
Templomhegy régészeti emlékhely
A lelőhely a faluból Soltvadkertre vezető műúttól É-ra, a holland hajógyártól közvetlenül Ny-ra terül el, a környék egyik legismertebb régészeti lelőhelye, amelyet a nép nyelve, pontosan emlékezvén a régi időkre tartott meg.
A szakrális területen ma kopjafa és egy kereszt őrzi az ősök emlékét, ahol rendszeresen tartanak megemlékezést és ökumenikus istentiszteletet.
Az ásatás különlegességének nevezte a régész azt, hogy a középső árokban egy olyan csontvázra találtak, amely a közösségből kivetett és rendellenesen, hasra fektetve, hátra kötözött kézzel eltemetett férfié volt, akit a többi sírban eltemetettekkel ellentétes irányban tájolva találtak meg. A régész szerint a halott fejéhez elhelyezett három sarló feltételezhetően a visszajáró halottól való félelemből fakadt. A férfi eltemetésének módjából, valamint abból, hogy nem sírgödörbe, hanem az árokba temették, arra lehet következtetni, hogy a közösség ellen bűnt elkövető személy csontváza került elő.
Feltűnő érdekesség, hogy a sírok túlnyomó többsége nem a megszokott Ny-K-i irányban volt tájolva, hanem DNy-ÉK, sőt D felé elhajolva, azaz a fej volt DNy-D-i irányban.
A külső árokból számos vasszerszám, balta, kapa, sarló, két sarkantyú, ún. juhnyíró olló, övcsat, kés, ajtóvasalás, abroncsos favödör, számos középkori tégla, ép malomkő, nagy mennyiségű, nagyobb és égett kőtöredék, köztük sok faragott kváderkő került elő, ami a templom erőszakos pusztulására utalt.
A leletek a Kiskunhalasi Thorma János Múzeumba kerültek be megőrzésre.
https://www.bacskiskun.hu/latnivalok/templom-hegy-regeszeti-emlekhely
HONFOGLALÁS KORI SÍR, KÖZÉPKORI FALU, TEMETŐ ÉS TEMPLOMOK
TÁZLÁR–TEMPLOMHEGYEN
Tázláron (Bács-Kiskun megye) 2003 óta folynak próba-, megelőző és tervásatások. 2019-ig több mint 7000 m²-t kutattunk meg a 40 hektáros lelőhelyből. A feltárt 1044 jelenség között több mint 580 Árpád-kori és középkori sír/vázrészlet, két templom, egy hármas árok és pár száz középkori településobjektum volt.
Tázlár az Alföld szívében a Homokhátságon helyezkedik el Kiskunhalas–Kiskunmajsa–Soltvadkert háromszögében. A terület a környék egyik legismertebb régészeti lelőhelye, melyet a nép nyelve, pontosan emlékezvén a régi időkre, Templomhegy néven őrzött meg. A lelőhely sajnos folyamatosan pusztult az elmúlt évtizedekben az intenzív földművelés, kincskeresés és földelhordás során.
A lelőhelyen a honfoglalás korából – a 10. század közepe tájáról – származik az egyik legjelentősebb emlék, egy előkelő nő temetkezése (a sírról részletesebben ld. Gulyás, Gallina & Türk, 2019, 115–121). A Ny-ÉNy–K-DK-i tájolású, téglalap alaprajzú sírgödörben nyújtott, hátán fekvő, 50 év feletti, europomongolid jellegű (turanid) nő jó megtartású csontváza feküdt. A váz kissé É-i irányba „préselődött” a sírgödör falához, amely így eredetileg talán padmalyos kialakítású lehetett. Lábvégei előtt és felett lóbőr nélküli részleges lovastemetkezést tártunk fel (5. kép). A Maros torkolat Ny-i oldalán általános temetkezési szokás gyökereit a honfoglalók még keletről hozták magukkal.
A sírban összesen 94 db melléklet volt (6. kép). A két ezüst karikaékszer mellett a mell és a has tájékán egy-egy apró bronz fülesgomb zárta a ruházatot, annak alját, a csukló környékét pedig keskeny, vékony ezüstlemezek díszítették. Az elhunyt a bal kezén ezüst pántkarperecet, ujján ezüst pántgyűrűt figyeltünk meg, míg mellkasán egy vasár feküdt. Lábbelijének felső részét több mint 60 db apró, félgömbfejű ezüstverettel varrták ki. A nő feje alá helyezték a nyerget és a lószerszámzatot, köztük a kisméretű, aszimmetrikus, körte alakú vaskengyeleket, valamint az oldalpálcás zablát. Továbbá a szíjazatot is, amelyet többféle méretű rozettás, ónozott bronz verettel (összesen 12 db) és egy szintén rozettás mintájú nagyszíjvéggel díszítettek. A szíjazatot összehajtva fektették a sírba. A lószerszámzat általában a lócsontokon vagy azok közelében kerül elő, ritkán fektetik azokat az elhunyt feje alá vagy mellé. A rozettás lószerszámveretek a korszak régészeti hagyatékának egy igen jellegzetes csoportját alkotják. A Duna-Tisza közére kifejezetten jellemző a tárgytípus, de az egyik legáltalánosabban elterjedt lelet a teljes 10. századi Kárpát-medencében. A rozettás veretek azonban a Kárpátoktól K-re is előfordulnak, ahol az utóbbi években megduplázódott a számuk: ma már 13 leletről van adatunk KeletEurópától egészen Délnyugat-Szibériáig (Gulyás, Gallina & Türk, 2019, 115).
A sír a kiskunhalasi pusztában nem egyedülálló, ugyanis Balotapusztán és Kiskunhalas–Dénes Marcell utcában is találtak egy-egy, a tázlárihoz hasonló lovas, rozettás lószerszámdíszes női sírt. Az ilyen sírok hazánk egész területén előfordulnak, de az így eltemetettek egy zárt, a hagyományaihoz jól kivehetően ragaszkodó (pántkarperec és -gyűrű, fülesgombok, veretes csizma, alig van ruhadísz), feltehetően rangos társadalmi csoport tagjai lehettek (Révész, 2001, 58–64). Elterjedésük talán összefüggésben áll az egykori nemzetségek letelepedésével, rendre 10–15 km-re kerülnek elő egymástól (Révész, 2001, Langer, 2017).
A tázlári temetkezés legérdekesebb lelete a bal felkar mellett fekvő, oldalára dőlt, nyújtott, tojásdad testű korsó, a külső oldalán fehér alapon vörös rácsmintával festve. A lelet a honfoglalás kori régészeti hagyatékban egyelőre teljesen egyedülálló. Az edény legközelebbi párhuzamát az Első Bolgár Cárság 10. századi fővárosából, Preszlav lelőhelyről ismerjük, ahol a preszlavi festett kerámiaáru csoportba sorolható. A mai Bulgária területéről származó importleletek a Kárpát-medence 10–11. századi régészeti hagyatéka balkáni kapcsolatrendszerének megítélésében kiemelkedő szerepet játszhatnak. A tázlári kerámialelet új fejezetet nyithat a 10. századi Kárpát-medence és Bulgária – eddig csak főként a fémleletek stíluskritikai szempontú elemzésein alapuló – kapcsolatrendszerének vizsgálatában (Gulyás, Gallina & Türk, 2019, 116).
Jelenlegi tudásunk szerint a 11. századtól fogható meg temetkezéseiben az a köznépi csoport, aki itt megtelepszik és temetkezik, majd a 11–12. század fordulóján valamikor templomot emelt. A méretesebbek közé tartozó, félköríves szentélyű, ÉK-DNy-i tájolású falusi templom (13,5×9 m) köré létesült a már kereszténnyé vált Árpád-kori népesség temetője. A falu, a népesség életének és a temető használatának a tatárjárás vetett véget (részletesebben ld. Gallina & Gulyás, 2018a, 44–49). A késő Árpád-kori faluban több speciális, cölöpszerkezetes – bélést vagy oldalszelement tartó – épületet, bennük speciális, patkó alakú, szürkére égett, cementálódott anyagú kemencét leltünk. Az említett kemencék vagy inkább újraizzító tűzhelyek mellett számos objektumban voltak salakok és mellfalazat darabok, melyek alapján feltételezhető, hogy ipari tevékenységet (vaskovácsolást, esetleg rézolvasztást) végeztek e műhelyekben. A külterületi laposabb részen, nagyméretű, négyszögletes alakú árokrendszerek, intenzív állattartásra utaló karámok kerültek elő.
A falutól K-re találjuk az Árpád-kori temetőt, mely körbeveszi a templomot. A sírok többsége nem a megszokott Ny-K-i irányú volt, hanem DNy-ÉK, azaz a fej volt DNy-D-i irányban, a templomhoz igazodva. A két tájolási csoport (Ny-K, DNy-ÉK) közül a DNy-ÉK-iek rendre későbbiek voltak és a korábbiak egyfajta soros rendjét is megfigyelhetjük. Feltehetően a korai köznépi temető fejlődött templom körülivé (úgynevezett gellértegyházi típus), ennek bizonyítása azonban még a jövő feladata.
Több sírnál figyeltünk meg oldalfülkét, ún. padmalyt, melyet a sírgödör bal, azaz a K-i oldalára ástak. Az elhunytakat nyújtott helyzetben, háton fekve, több esetben halotti lepelbe tekerve, ritkán koporsóban temették el. A kartartás általánosnak mondható: mindkét kar a test mellett nyugodott, de néha előfordult az is, hogy az egyik kart a test előtt behajlították. A megszokott fektetések mellett néhány rendellenes temetkezést – főként idős egyéneknél – és kettős temetkezést (nő férfivel, anya újszülött gyermekével) is találtunk.
A nehéz életet élő és kétkezi munkát végző népesség csontjain számos patológiás elváltozás (kar-, láb- bordatörések, erős izomtapadások, reumás betegségek nyoma) figyelhető meg.
Az Árpád-kori sírokban kevés melléklet volt: bronz és ezüst, egyszerű, egymásra hajtott végű- és „S”, sima vagy bordázott végű hajkarikák, egyszerű bronz és ezüst huzalgyűrűk, illetve néhány ezüstobulus a 12–13. századból. A legkésőbbi, tatárjárás előtti sírok közül az egyikből Bernhard karintiai herceg 1220-as évekbeli verete került elő.
A településhez tartozó templomot hármas körárok-rendszerrel vették körbe, melynek elsődleges feladata nem a temető lehatárolása, hanem a templomkörzet védelme volt. A külső, közel 110 m-es területet felölelő árok markáns, még a mai lepusztult felszínen mérhető 2,5 m-es szélessége és 1,5 m-es mélysége is tekintélyt parancsoló. A külső árokból számos vasszerszám, balta, kapa, sarló, két sarkantyú, ún. juhnyíró olló, övcsat, kés, ajtóvasalás, abroncsos favödör pántja, számos középkori tégla, ép malomkő, nagy mennyiségű, nagyobb és égett kőtöredék, köztük sok faragott kváderkő került elő, ami a templom erőszakos pusztulására utalt. Az árkok alsó részén megfigyelhető égett, faszenes, feltehetően a tatárjárás időszakából származó pusztulási rétegben leégett épület deszkafalai is az árokba dőltek. Mivel a külső árok minden Árpád-kori sírnál későbbi volt, ezért valószínűleg azt közvetlenül a tatárjárás előtt áshatták ki, majd a bekövetkező pusztulás nyomai kezdték megtölteni. A középső árokban találtuk egy hason fekvő felnőtt csontvázát, a halott az árokba eshetett, vagy szertartás nélkül lökhették oda harci cselekmények kapcsán. Ugyanebben a középső árokban egy ehhez hasonló helyzetű férfi hátrakötözött kezű vázát is feltártuk. Az elhunyt a tatárdúlás utáni évtizedekben került az árokba: félhettek tőle még holtában is, hiszen fordítva tájolva, hasra fektetve, összekötözve, fejéhez rontást elhárító sarlókat, lábához kést téve, az Árpád-kori templom köveivel kirakva helyezték el.
A zűrzavaros időszakban az itt élők igyekeztek elrejteni az értékeiket. Szintén a középső árokból került elő egy szabad tűzön főzésre használt bográcsból és nyolc különböző méretű fazékból/bögréből álló leletegyüttes. Talán élelmet rejthettek el bennük.
A hármas árokrendszer külső tagját biztosan, a középsőt pedig valószínűleg a tatárjárás zűrzavaros időszakában áshatták meg, de hasztalan, mert a település elpusztult…
Hasonló többszörös (kettes-hármas), védelmi funkcióval bíró árkokat figyeltek meg a közeli Szankon, Kiskunfélegyházán, Kunfehértón, Szabadszálláson, Dunavecsén, Csengelén, Tótkomlóson és Orosháza-Szentetornyán is (Rosta, 2018, 190).
A tatárjárást követő évtizedekben vagy a búvóhelyükről visszatérő magyarok vagy az itt megtelepülő korai kun csoportok beköltöztek a templom közelébe, az erődített külső árkon belülre. S itt építették fel meglepő fejlettségű, bélelt falú, nagy méretű, összetett szerkezetű veremházaikat. Az egyik ház kemencéjének tűzfogóját például vélhetően a templom tégláiból építették meg. A kunok – akik nagyobb számban a 13. század második felében, a 14. század elején telepedtek meg itt– a 15. század első felében a romos, de még részben álló falú templom helyére újat építettek. A késő középkori templom tájolása teljesen megegyezett az Árpád-koriéval, falaik szinte tökéletesen illeszkedtek egymáshoz. Az Árpád-kori templom külső falsíkja a későbbi templom belső falsíkját képezte. Szentélye némileg változott, szélesebb és félköríves záródású lett.
A 11–16. század között használt temető késő középkori sírjai általában DNy-ÉK-i tájolásúak.
Általános a szegelt vagy pántokkal megerősített deszkakoporsó használata és az elhunytak kartartása is változott, színesebb kép bontakozik ki, jóval több a medencére, melltájékra hajlított kar. Ezek a megállapítások elsősorban a templom belsejében eltemetettekre vonatkoznak. A sír kiégetése, a tisztító szertartás során visszamaradt faszén maradvány mintegy 30 Árpád-kori és késő középkori sírban volt megfigyelhető. E kései periódus sajátos jelensége, hogy a korábbi Árpád-kori sírokat ún. osszáriumba gyűjtötték és ásták el. A késő középkori sírokban is kevés mellékletet találtunk: ún. párizsi kapcsokat, bronz és vas övcsatokat, kéttagú ruhakapcsokat, fejes gyűrűket kettőskereszt és madárábrázolással, ruhavereteket, préselt korong alakú lemezeket, pártavereteket. Egykét kun sír jellegzetes lelete volt még a gyöngyös tarsoly, vaskéssel és ezüst tarsolyzáró verettel, illetve a felhúzott lemezgömb fülbevaló díszes övverettel. Néhány sírban éles vastárgy (nyílhegy, sarló) is volt, mely pogány szokásmaradványként, baj- vagy rontáselhárító szerepként értelmezhető.
A feltárt területen 2014-től kezdve régészeti emlékparkot alakítottunk ki. Rekonstruáltuk a két templom falmaradványait és az árokrendszer már feltárt részeit. A munkálatokat jelenleg is folytatjuk. Igyekszünk látható emlékké tenni a múltat és őseink erőfeszítéseit, a mai generációknak okulásul.
Gallina Zsolt – Gulyás Gyöngyi • Templomok, temetkezések és egy üveghuta: Középkori és kora újkori ásatások...
http://real.mtak.hu/107941/1/Gallina_H20TA.pdf
