Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Budakalász - Kálvária-domb

1977 áprilisában a dombtetőn faültetés közben több csontváz került elő, értékes ötvösművészeti leletekkel (II. András korabeli pecsétgyűrű és ezüstdénár). A település múltját évek óta kutató Kátai Ferenc kezdeményezésére dr. Tettamanti Sarolta régész a plató északnyugati részén egy hétig szondázó ásatásokat végzett, amelynek során egy épület és egy támpillér mészkőből rakott alapfalai kerültek elő. A régészeti jelentésbe – és a később megjelent Magyarország Régészeti Topográfia 7. kötetébe – csupán egy templom melléképületét azonosító és a területen további maradványokat feltételező megállapítás kerülhetett be. 

2011. november 2-án megindulhatott a feltárás, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese, dr. Tomka Gábor régész vezetésével, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának felügyelete alatt. A Pető Zsuzsanna, Halász Ágoston régész és Andics Bernadett rajzoló közreműködésével végzett munkák második, hosszabb szakasza 2012. májusa és novembere között zajlott.

A felszínre került maradványok hamar igazolták a korábbi feltevéseket. Az első kutatóárkokat a terület délnyugati részében ásták, végül a plató felső rétegének elhordása után egy tökéletesen keletelt, egyhajós középkori templom alapfalai bontakoztak ki, amelynek mérete jóval nagyobb volt a vártnál. A nagyméretű, egyenes záródású, sarkain támpillérekkel megerősített szentélyhez egy téglalap alakú hajó csatlakozik; az épület 11,5 méteres szélessége és 23,5 méteres teljes hosszúsága az Árpád-kori falusi templomok között jelentősnek számít.

Az ásatások tanúsága alapján a nyugati oldal középtengelyében emelkedett a 4 x 4,2 m befoglaló méretű torony, amelynek két sarkát támpillér támasztotta meg. A bejárat a déli oldal középső részén nyílt. A mészkőből rakott falak legnagyobb feltárt magassága 1,5 m; több helyen faragott elemek, profilozott nyíláskeret- és boltozat-töredékek, valamint a külső oldalon végigfutó lábazati párkány maradványai is előkerültek.

A napjainkig épen maradt, ebből az időszakból származó hazai emlékeket (Domonkosfa, Egregy, Nagybörzsöny, Velemér) és a jellemző arányrendszereket analógiaként felhasználva rekonstruálható a templom tömege. Szczuka Attila építész távlati képei, tömegvázlatai alapján jól érzékelhetőek a dombtetőn állt épület tekintélyes méretei, amellyel valósággal uralta környezetét.

A kutatások fényében valószínűsíthető, hogy a hajó fa fedélszékkel és hódfarkú cserépfedéssel rendelkezett, a karzat és a szentély boltozatos volt. A templomhoz északról egy patkóíves szentélyű – többször átépített - kegyúri kápolna csatlakozott, a délnyugati sarkon pedig egy csontház (osszárium) alapfalait tárták fel. Utóbbiban szentelt földdel kevert csontok sokaságát találták meg, így minden bizonnyal máshonnan helyezték át ide maradványokat, valószínűleg a 17. században – talán a templom körüli régebbi temetőből, amelyet egyes források szerint a 18. században szüntettek meg. A középkori csontkamra maradványaira az északkeleti részen, az oldalkápolna és a templom szentélye közötti területen találtak rá, ahol többségében koponyák és végtagcsontok kerültek elő.

Előkerültek – több rétegben – az eredeti téglapadló darabjai is, a falak vizsgálata során pedig kiderült, hogy a templom több építési periódus során nyerte el végleges formáját – a hajót például hét méterrel hosszabbították meg nyugati irányban, eredetileg a szentély is jóval kisebb lehetett. (A templom legkorábbi, 11-12. századi méreteit és elrendezését nem lehetett egyértelműen megállapítani.) A falak lábazati párkányát kívülről puhább, porózusabb kövekből alakították ki, a sarkokon kemény mészkövekből készítettek armírozást.

Dr. Tomka Gábor véleménye szerint a Kalauz-i (Kalász) nemzetség kegyúri temploma mai formáját a 13. század második felében, a tatárjárás után nyerhette el, a későbbi századokban a hajót és a tornyot diagonális támpillérekkel erősítették meg. A templomtérben a főoltár mellett két mellékoltár nyomai, valamint anyagában színezett, illetve festett ablaküvegek töredékei kerültek elő, amelyek tehetős építtetőre utalnak.

Az épület a török uralom kezdetén, a 16. század első felében dőlt romba, majd a felszabadulás után, 1690 táján ideérkező szerbek és a visszatelepülő őslakosok állították helyre. A levéltári kutatások alapján az 1710-ben és 1725-ben felvett vizitációs jegyzőkönyvek „erős anyagból készült, sérült templom"-ot említenek, ráadásul 1725-ben „görögkeleti (ortodox) használatra berendezve." Az épület teljes pusztulása csak ezután következhetett be, hiszen az 1765-ből származó határvita térképén már elhagyott romként tüntették fel, az első katonai felmérés térképén (1780-1784) pedig már nem is jelölték.2 Elképzelhető, hogy a templom erődített lehetett, hiszen a domb közelében húzódó, beszédes nevű Alsó- és Felsővár utcák ennek emlékét őrizhetik, azonban erre utaló régészeti nyomok nem kerültek elő.

Forrás: https://epiteszforum.hu/megtalaltak-budakalasz-osi-szakralis-kozpontjat