Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Mosonmagyaróvár

A vár mai állapotában szabálytalan alaprajzú 1,5-2 m falvastagságú, kétemeletes épülettömb, három lépcsőházzal, négy sarkán egy-egy négyzet alaprajzú toronnyal erősítve, melyek közül a déli oldal két tornya manzárd-fedésű. A nyugati és az északi oldal első emeletén pártázat látható, talán az eredeti védőfolyosó maradványa lehet, amely az első emeletig 1602-ben már készen volt, míg a második emelet 1810-ből való. Az épület északkeleti sarkánál gótikus várkápolna állt az 1600-as évekig. A keleti épületszárny egyik folyosójának végén kváderkövekkel kirakott egykori kútja található. Az egész várat eredetileg vizesárok vette körül, melyből ma már csak a nyugati és a déli oldalon látható egy, részben vízzel feltöltött részlet.

Ma is megtalálható még a XV. századi 2-3 m vastag várfal több szakasza, valamint a főtengelyében kissé tört vonalú, dongaboltozatú kaputorony, melynek alapfalai részben római, az oldalfalak pedig 2 m magasságig középkori eredetű, téglából, illetve szabálytalan alakú kőfalazatból rakva. Az egykori felvonóhíd bejáratánál kb. 1,40 m magas kőkeretes ajtónyílás látható. A felvonóhíd helyén ma tömör mellvéddel és kőlapokkal ellátott híd vezet a várba. A vártól délre alakult várost olaszbástyás védőövvel és vizesárokkal vették körül, amely vizét a Lajtából nyerte. Ezeket azonban ma már csak az utcahálózatból ismerhetjük meg.

Magyaróvár helyén már a római uralom alatt megerősített katonai őrállomás állott, ,,Ad Flexum" néven. Az erőd valószínűleg a Lajta torkolatánál alakult ki, és bár pontos helyét nem ismerjük, feltételezhető, hogy ez a vár a mai vár területén helyezkedhetett el.

A népvándorlás idején csak az avar uralom leverése után emelkedett jelentősége. Ez időben ,,Vetovarium" néven 823-tól püspöki székhely, melyet II. Jenő pápa a salzburgi érsekség alá rendelt. A honfoglaláskor a Lél törzs szállta meg e vidéket. Mint erősség 1096-ban szerepel, Kálmán király itt szenvedett vereséget a keresztesektől, akik ekkor a várat lerombolták.

IV. Béla király a Győr nemzetségnek hatalmas birtokokat adományozott, akik ennek fejében felépítették Óvárt és e családból származó Konrád királyi főpohárnok s utódai innen felvették az Óvári előnevet.

A tatárjárás alkalmával sokat szenvedett a város , és valószínű, hogy az ezt követő helyreállításkor korszerűsítették a várat. Konrád 1260-ban Ottokár cseh király oldalára állt, és hűtlenségéért IV. Béla birtokaitól megfosztotta, de V. István közbenjárására a király 1263-ban visszaadta elkobzott vagyonát, köztük Óvárt is. A várat 1270-ben - ez időben ,,Castrum Altenburch"-nak is nevezték - Ottokár foglalta el, azonban az ezt követő békekötéskor kénytelen volt visszaadni. Albert osztrák herceg 1289-ben ostromolta a várat, melyet Óvári Szilveszter fia Bychow segítség hiányában feladott, de két év múlva, 1291-ben III. Endre király visszafoglalta.

A vár tartozékaival együtt 1364-ben a vöröskői Wolfart Ulrik zálogbirtoka, és mint ilyen 1440-ben házasság révén a bazini Szentgyörgyi György grófé lett. A Szentgyörgyiek alatt épült a ma is látható dongaboltozatos várkapu, mennyezetén faragott címerükkel és a hét gótikus ülőfülkével.

E család kihaltával a vár és uradalma a koronára szállt, és 1521-ben II. Lajos király feleségének Máriának adományozta, aki Várkonyi Amadé Istvánt nevezte ki várkapitánynak.

Szulejmán közeledtére 1529-ben a 300 főnyi őrség Hauser Lénárd várkapitány vezetésével elmenekült, így a várat a török kardcsapás nélkül foglalta el. Bécs sikertelen ostroma után a visszavonuló törökök a várat és a várost felgyújtották. A Habsburgok kezére került romos vár helyreállítását azonnal megkezdték.

Bocsakai hajdúi 1605-ben a várost felégették, de a várat elfoglalni nem tudták, amely azonban 1619-ben Bethlen Gábornak hódolt meg. II. Ferdinánd 1627-ben 46 000 forintért Harrach Leonhardnak, 1650.-ben pedig 200 000 forintért Draskovich Józsefnek zálogosította el Magyaróvárt, uradalmával együtt. A Kara Musztafa vezette török sereg 1683-ban a várat megszállta, és Bécs ismételt sikertelen ostroma után felgyújtotta.

II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején az osztrák-német csapatok birtokolták, majd 1712-ben - a szabadságharc bukása után - az ágyúkat, hadifelszereléseket Pozsonyba szállították át, ezzel megszűnt a vár hadi jelentősége. Mária Terézia 1766-ban Krisztina nevű leányának ajándékozta, és így házasság révén Albert szásztescheni herceg birtoka lett. A napóleoni háború idején 1809-ben a franciák vonultak be a városba.

Az 1830-as években megkezdték a régi várfalak lebontását.

2020-ban végezték el a vár központi magjának számító belsővár tatarozását, mellyel az év végére készültek el. A kapubástya és a külső erődítések rendbetétele még várat magára. Egyenlőre csak kívülről megtekinthető, illetve a külső erődítések járhatók körbe. Jelenleg az oktatási célokra használt épületet csak az egyetemisták használhatják.

Köszönjük Orosz Dánielnek az aktuális képeket és információkat!