Utolsó frissítés: 2025.07.09.
Pécs Püspökvár (belső vár) és Székesegyház (Szent Péter- és Szent Pál-Bazilika)
A fallal övezett és a főtengelyek végpontjain a négy világtáj irányában létesített városkapukon át megközelíthető város, külső vár északnyugati sarokpontján helyezkedett el a tulajdonképeni belső vár, mindnégy oldalán, tehát a város-külső vár felé is mély sáncárokkal, ezeken kívül egy földhányásból és palliszádsorból álló külső védelmi vonallal és belül kettős várfalrendszerrel, am elynek belső, második övezetét tulajdonképen a székesegyház és püspöki palota épülete alkotta.
A belső vár alaprajzi konfigurációja különös figyelmet érdemel. A külső várhoz hasonlóan elnyújtott, kelet-nyugati irányú négyszög, amelynek súlypontján a székesegyház délnyugati saroktornya áll. Ettől keletre helyezkedik el a székesegyház épülettöm bje úgy, hogy keleti oldala jóform án érinti a külső falrendszert, míg délre a püspöki palota épülete foglal helyet. A nyugati oldalon több kisebb, ismeretlen rendeltetésű épület, a várbeli társaskáptalan temploma töltik ki a várudvar, gazdasági udvar és kert céljaira szolgáló területet. A belső vár a külső vár felől, a Szepesy szobor mögött álló felvonóhidas várkapun át volt megközelíthető, de egy valószínű északkeleti kijáraton kívül volt egy közvetlen kijárat nyugat felé is, amelynek bástyatornya ma is fennáll és amelyen át a belső vár, a külső érintése nélkül is elérhető volt. Már a közvetlen szemléletből is megállapítható tehát, hogy a belső vár legérzékenyebb pontja a székesegyház épülete volt, amely északkeleti irányból, a hegy lejtőjéről jóformán védtelen, különösen a nehezebb ostromeszközök ellen, pedig ezek már a török hódoltság előtt is meglehetősen kifejlődtek. A belső várnak tehát két fix pontja van, az egyik a püspöki palota, a másik a székesegyház, az előbbit északkeleti irányból védi a székesegyház nagy tömbje, az utóbbi jóformán védtelen. Futólagos vizsgálat alapján tehát azt kellene feltételezni, hogy a belső vár megerősítése haditechnikai szempontból meggondolatlanul, körültekintés nélkül, vagy tervszerütlenül, mindenkor a pillanatnyi szükségleteknek megfelelően készült.
A belső vár a XVII. század végén tulajdonképen hatszoros védelmi övrendszerből állott. A vár magvát alkotó központot (I.) délről a mai püspöki palota kocsibehajtójából, ettől északra kisebb folyosóból és a felettük lévő emeletsorból álló palota (8.) az ehhez nyugatra csatlakozó várfal és a ma is fennálló saroktorony (2.) nyugatról és északról ma nagyrészt a gazdasági épületekbe beépített várfal, keletről a székesegyház (15.) épülete és a püspöki palota akkor valószínűleg még földszintes középső szárnya (10.) határolta. E központ két útvonalon át volt megközelíthető, az egyik a püspöki palota sötét, boltozatos folyosóján át vezetett, melyről Evlia Cselebi a székesegyházban tett látogatása kapcsán meg is emlékezik, a másik a székesegyház mögötti kettős kapuzattal bíró nyitott folyosón haladt keresztül. Alapfalai kábelfektetési munkálatok alkalmával nem rég részben napvilágra is kerültek. Itt később támívek is épültek, de ezeket 1882-ben elbontották.
A székesegyház déli kapuja, valamint a délkeleti toronyhoz csatlakozó, azóta elbontott Szathmáry-féle épület (16.) védelmére még egy közbeeső udvar volt beiktatva, (II.) melyet keletről a Szathmáry-féle épület (16.), délről bástyafal és valószínűleg a kapuőrség elhelyezésére szolgáló épület (6.), valamint kis bástyatoronnyal védett lépcső feljárat (20.) határolt.
E belsőséget egy külső övezet vette körül (III.), melynek déli falvonalán a Szepesy-szobortól északnyugatra állott a felvonóhíddal ellátott várkapu (1.). E külső övét vette körül a külső oldalon szintén támfallal burkolt várárok (A, B, C, D.), mely külső burkolófal ma délről a püspökkert déli kerítésének alapjait, nyugat felül a Klimó-utca, északról pedig a Petrezselyem-utca helyenként ma is érzékelhető támfalazatát alkotja. A várárkon kívül dél- és kelet, tehát a város felé még egy földhányásból és palliszád-sorból álló összefüggő védővonal (IV.) helyezkedett el, a kaputoronnyal szemben (a.), valamint északi és keleti végpontjain (b, d.) egy-egy ugyanígy védett feljáróval. A délnyugati sarkon álló bástyát (3.) a külső övezettel fahíd kötötte össze, észak felé nyíló és ma is látható felvonóhidas kapuja előtt szintén földhányással és palliszád-sorral megerősített erődrendszer védte (V.) árokkal (E.) és délnyugati kijáróval (c.). Az északi és nyugati oldal védelmére a „Redoutte“-nak nevezett, földhányásból és palliszád-sorból álló külső erődítmények helyezkedtek el (VI.), melyek a várárkon át voltak csak megközelíthetők, és a vízvezeték (24), valamint a keletről csatlakozó városfal és feljáró (d.) védelmére szolgáltak.
Székesegyház
A pécsi Szent Péter székesegyház eredetére vonatkozó vélemények lényegében négy csoportra oszthatók. Az első csoport, amelynek képviselői Szalágyi István, Szeder, Aigl Pál és Haas Mihály, a székesegyház különleges alapformáját római castrumra vezeti vissza és feltételezi, hogy a székesegyház falainak egy része, beleértve a különleges elhelyezkedésű tornyok alapjait is, római eredetű és profán célokra szolgáló építmény átalakításából, átépítéséből keletkezett. Ez a felfogás ma már csak kulturhistóriai értékű, a Schmidt-féle restaurálás és az 1922. évi ásatások eredményei még a valószínűségét is megdöntötték. A második csoportnak tulajdonképpen egy képviselője van, Henszlmann Imre, aki szerint a pécsi székesegyház alapköveit a XII. század végén tették le, addig csupán ideiglenes jellegű, szerinte „enyészeti“ építményről lehetett szó, így kizártnak tartja, hogy a ma fennálló templom bármely részlete is Szent Istvánnak köszönhetné eredetét. Rupp Jakab teljesen Henszlmann álláspontjára helyezkedik. A harmadik csoport a templom eredetét még a Szent István előtti időkre vezeti vissza. Ezt a felfogást tükrözi vissza az 1776. évi káptalani folyamodvány, amely a kérelem alátámasztására arra hivatkozik, hogy a székesegyházat a IX. század derekán épített frankkori templomból Szent István építtette át és tette püspöki székesegyházzá. Kövér Béla az egykori római castrum falainak felhasználásával kialakított frankkori négytornyú templomban látja a székesegyház elődjét, amelyből aztán átépítés folytán alakult ki a mai székesegyház, összehasonlíthatatlanul nagyobb felkészültséggel és alapossággal foglalkozik a kérdéssel Foerk Ernő és arra az álláspontra helyezkedik, hogy a pécsi székesegyház első alakjában már a vezérek alatt épült, mostani négytornyos formája pedig egykorú analógiák alapján az ezredforduló körüli időkből származik, így nemcsak Ausztria, de Németország hasonló jellegű építményeit is megelőzte. Nagy Lajos szerint a székesegyház egy nagyobb ókeresztény bazilika romjaira épült. A negyedik legjelentékenyebb csoport a székesegyház részletképzéseinek vizsgálata és a történelmi adatok egybevetése alapján a székesegyház alapítását a XI. századba helyezi. Gerecze Péter Henszlmann és Cobor adatai alapján azt vallja, hogy a székesegyházat nem Szent István alapította és nem Péter fejezte be, a kérdés eldöntését valamely még felfedezendő okirattól várja, de feltételezi, hogy a templom ókeresztény sírkamrákra épült, Czobor Béla a székesegyház építését Péternek tulajdonítja. Ágh Timót szerint Péter király idejére csak az altemplom készült el. Karácsonyi János szerint a székesegyházat Bonipert építette, Szent István az építésben közvetlenül nem vett részt. Divald Kornél a székesegyház faragványait a XI.—XII. századokból származtatja, Péter András szerint a templom vagy Szent István alatt épült, Hekler Antal szerint szintén a XI. századból származik. Szőnyi Ottó posthumus munkájában Hóman Bálint megállapításaira hivatkozva, arra az álláspontra helyezkedik, hogy a székesegyházat Bonipert kezdte építeni és Péter király fejezte be. Gerevich Tibor hasonló álláspontot foglal el, mert kizártnak tartja, hogy a székesegyház alapítása és építése Péter király zavaros korszakára várt volna. A vélemények zöme a székesegyház kialakulását az ókeresztény temetőterület jelenlétének tulajdonítja, közvetlen építményi kapcsolatot azonban nem taláL
A műtörténeti kutatás mai álláspontja szerint a székesegyház eredeti állapotában hat pillérpárral elválasztott háromhajós, pilléres bazilika volt, keleten három félköríves apsissal, nyugaton toronypárral, a szentély alatt annak teljes területét elfoglaló, öthajós pilléres, oszlopos altemplommal. A keleti toronypár később, de még szintén a román építési periódusban épült ki, bár a vélemények egy része ma is a keleti toronypár elsőbbségét hangoztatja. Alig vitatható azonban, hogy ez az alapform a, éppen a fentiekben felvetett és még megoldásra váró kérdéssorozat alapján még tovább redukálandó, azaz a székesegyház fentiekben lerögzített és kiindulási alapul elfogadott alapformája még szintén egy hosszú, a román építési periódus több szakaszában lejátszódó fejlődés eredménye, amely a toronypárok kiépítésén felül is igen jelentős közbeeső állomásokat tüntet fel.
Egyelőre figyelmen kívül hagyva a fenti kérdéssorozatban felvetett problémákat, magának a leredukált és feltétlenül már a XII. századbeli állapotot feltüntető alapformának alaposabb vizsgálata is érdekes eredményre vezet. Ha összehasonlítjuk a pécsi Szent Péter székesegyház e leredukált alaprajzát az egykorú román székesegyházéval, azt találjuk, hogy a pécsi alapformához hasonló rendszer az egykorú, ismert példáknál nem található. A magyar románkori templomoknál épúgy, mint a külföldi példáknál is teljesen hiányzik az a hárm as tagozódás, amely a pécsinek jellemzője, azaz a szentély, néphajó és énekkarzat erőteljes szétválasztása, amely a közéjük iktatott erőteljes pillérkötegekben, a pillérek és ablakrendszerek különböző kiképzésében jelentkezik.
Az énekkarzat utolsó szakaszának megfelelő kisebb pillérállás, valamint pillérköteg látszólag több alkalommal szerepel ugyan, azonban mindenütt a templom oldalhajóinak testébe szervesen beépített toronytestek jelenléte hozta magával ezt az elrendezést, ezzel szemben Pécsett a toronytest az oldalhajók terétől független, csupán az oldalhajók főfalával érintkezik és a pillérköteggel semmi néven nevezendő kapcsolatba nem hozható. A szentély és hajó erőteljes elválasztása, különösen az altemplom jelenléte miatt már majdnem minden esetben észlelhető, azonban a néphajó és szentély terének egyenlősége, mintahogy az Pécsett az énekkarzat erőteljesen elválasztott terének figyelmen kívül hagyása mellett jelentkezik, példa nélkül áll. De igen érdekes a románkori székesegyházak alaprajzi arányainak összehasonlításából leszűrhető eredmény is. Mivel Pécsett a toronyrendszer a templom testén kívül van, az összehasonlítás alapjául a többi példánál is a tornyok nélküli méreteket vettem figyelembe. A rom ánkori hazai és külföldi példák egybevetéséből kitűnik, hogy míg a pécsi székesegyház hosszúsági és szélességi méretének viszonyszáma 2.5, addig a hazai többi példák legmagasabb értéke alig éri el a 2-t (Esztergom), míg külföldön a seckaui dóm viszonyszáma 2.55, a gurkié 2.2, a freisingié 2.6, az augsburgi dómé 2.2, a modenaié 2.45, a veronai San Zenoneé 2.6, a moosburgié pedig 2.2. A többi hazai és külföldi románkori templom alaprajzi viszonyszáma alig éri el a 2-t, illetve 1.2-től 2-ig változik. Ez pedig annyit jelent, hogy a pécsi székesegyház a legkarcsubb románkori templomok sorában helyezkedik el. Ha az énekkarzat területét későbbi toldásnak tekintjük, a pécsi székesegyház alaprajzi aránya már 2.2 és még mindig nagyobb a románkori templomok átlagának arányánál. Sajnos, a rendelkezésre álló adatok alapján nem voltalkalmam megállapítani azt, hogy a fentiekben felsorolt és a pécsi val egyező, vagy nagyobb karcsúságéi templom testek ősállapotukban milyen elrendezésűek voltak, vagyis hogy a vizsgálat alá vetett templomteste milyen m értékű bővítés eredm ényeként alakultak ki. Ép ezért az karcsúságból levonható következtetésektől a továbbiakban el kell tekintenem és csak annak megállapítására szorítkozom, hogy a hasonló karcsuságú templomok egyikénél sem észlelhető a pécsire jellemző vízszintes irányú hármas tagozódás.
A pécsi székesegyháznál azonban nemcsak vízszintes irányban jelentkezik egy igen feltűnő hárm as tagozódás, hanem függélyes irányban is. H a elfogadjuk azt, hogy Koller rajza nem téved és a déli oldal harm adik altemplomi ablaka az altemplomi lejáratok helyén tényleg az altemplom akkor még nyugati irányban egy oszlopállással hosszabb terébe nyílott, az énekkarzat terének leszám ításával maga a tem plom tér három, csekély eltéréssel egyező, de különböző szintén elhelyezkedő részre oszlik, éspedig az altemplom, a néphajó és szentély közel megegyező szélességi és hosszméretű területére. Mindhárom tér tulajdonképen háromhajós, a hajókat négyszögű pillérek választják el egymástól, az egyes területek alaprajzi arányszám a 1.1, magasságuk természetesen különböző és csupán az altemplomot osztja közbeiktatott oszlopsor öthajóssá a szentélypadló boltozatainak hordására.
Ilyen függélyes irányú, egyenlő területű széttagozódásra sem a hazai, sem a külföldi példák közt nem akadunk. A románkori altemplomok zöme a szentély középhajója alatt helyezkedik el, de ha kiterjed is az oldalhajók alá, az az állapot sehol sem fordul elő, hogy alapterülete elérné a tőle független néphajó területének nagyságát. Ha még figyelembe vesszük a tornyok egészen jellegzetes és speciális elrendezését, valamint a pillérállások szokatlanul nagy méretét, amelyhez hasonló a románkori építményeknél nem fordul elő, azt kell mondanunk, hogy a pécsi székesegyház a románkori eddig ismert templomok közt teljesen egyedülálló helyet foglal el. Ez pedig annyit jelent, hogy a pécsi Szent Péter székesegyház sajnálatos módon sokkal kisebb szerephez jutott a műtörténet lapjain, mint amilyent jellegzetes tulajdonságai folytán megérdemelt.
Forrás: A PÉCSI SZENT PÉTER SZÉKESEGYHÁZ EREDETE - IRTA GOSZTONYI GYULA
